Világméretű katolikus “fegyverletétel”

"Jelmez" - a farmer fölött... 

Nemrégiben ismét ferences szerzetesnővért láttam a metrón. Rendi ruhában. Élményszámba menő dolog ez, hiszen az angyalarcú nővérke csendes megjelenése is elegendő volt arra, hogy az addig nagy hangon ocsmányul beszélgető fiatalokat szempillantás alatt megváltoztassa, s néhányan kedvesen, mintegy tüntetésszerűen „Dicsértessék”-kel köszöntötték az ismeretlen, de mégis szívükhöz közelálló fiatal szerzetesnőt. Jó érzés látni mai világunkban olyan embert, aki hivatását nem csak a templomon és a kolostoron belül, hanem azon kívül is láthatóvá, s talán egyesek számára követendővé is teheti. Nem hivalkodón, hiszen a nővér csupán egy utas volt a sok között, mégis maga a hitoktatás, az Istenre figyelés, a hit gyakorlása emberi hirdetőoszlopává lett, ott a metrón… jelenléte maga volt a prédikáció, hiszen hirtelen mindenki tudott viselkedni, s kit tudja kinek, milyen érzése támadt látva az egyszerű, alázatos lényt, akinek pedig oldalán még fegyver is volt. A katolikus ember már elfelejtett és sajnos egyházi körökben is félretett fegyvere: a Rózsafüzér.

Azt már sajnos megszoktuk, hogy a férfi szerzetesek és világi papok és néhány püspök is immár, mint a színészek, csupán “jelmezként” hordják hivatásuk (egyen)ruháját. Kilépve a templomból, a kolostorból beolvadnak a világba, a civil viselettel teljesen és sajnos szándékosan, saját döntésük alapján, eltakarva papi, szerzetesi létüket, hivatásuk jelét. Mondhatnánk, azért, mert a kommunista hatalom nem engedte számukra a papi öltözék viselését. Ám, nem mondhatjuk, hiszen harminc esztendő alatt ez a tiltás szertefoszlott. Ma már hordhatnák, hiszen sem a katona, sem a tűzoltó, sem a muszlim, vagy a kipát, bóher-kalapot és kaftánt viselő zsidó nem titkolja szakmáját, hivatását, hitét azzal, hogy az utcára csak civilben lép ki. Ez egyedül katolikus papjaink körében terjedt el – ártó és romboló módon.

Ám, van egy igazi és új fájdalmam is e tekintetben: a ferences rend fegyverletétele. Egy gyönyörű s talán rendi viseletük – habitusuk – legszebb darabjának letétele. Annak a fegyvernek az elhagyása, amely fegyver eltűnése a kordáról, a katolikus hit hagyományai szerint a Szűz Anya kérésének mond ellent. Hiszen már Remete Szent Pál szerzetestársai is használtak apró kövecskéket, amelyekkel imáikat számon tartották, magának Remete Szent Pálnak pedig olyan zsinórja volt, amelyen csomók jelezték az imádságot. Ezt a mai Rózsafüzér, Kr. u. 300-as évekből való ősének, elődjének tartjuk. Itt 1700 éves múltról beszélünk! A folytatás sem mai. A „pálos” hagyományt újította fel 1213. szeptember 12-ei, Toulous közelében fekvő Muret-nál aratott győzelem előtt Szent Domonkos, amelyet saját állítása szerint a rózsafüzér segítségével vívtak meg, s ami által megteremthette azt az európai rendet, amely a keresztény világ fundamentumát jelentette napjainkig. A krónikás ezt írja az eseményről: - „Domonkos alázatosságát, mely nem tétovázik a rózsafüzér imát (egy nagyon alázatos imát, egy népimádságot) feleleveníteni; és megemlíti jártasságát a koronák tökéletesítésében, vagyis a versszakok ismétlésében.” A versszakok az „Üdvözlégyet” jelentik e leírásban. Hiszen akkoriban ezt az imádságunkat még zsoltárnak nevezték.

Az imádság érdekessége, hogy egyedül a magyar fordításban szerepel az „Asszonyunk” szó, jelölve Magyarország Máriának történt Szent István általi felajánlását… Az első magyar Rózsafüzér-társulatot 1496-ban, Kolozsvárott alapították, ferences kezdeményezéssel.

Szent Ferenc maga is viselt a derekán lévő kötélre fűzött „korabeli”, zsinóron csomózott Rózsafüzért. Ezért, a mostani rendi viselet „egyszerűsítésének” indokaként nem elfogadható, hogy „akkor még nem volt Rózsafüzér”, vagy, hogy„Szent Ferenc eredeti viseletének nem volt része” ez a fegyver. Persze ha elfogadnánk eme érveket, azonnal feltehetnénk a kérdést, hogy farmernadrág vagy autó volt-e “Isten szegénykéjének” idején…. 

Miért is nevezem és nevezik a pápák és az egyház fegyvernek a Rózsafüzért? Mert maga a Szűz Anya jelent meg 1208-ban Szent Domonkosnak, és a Szentszék által is elismert jelenésben Ő ajánlotta föl ezt a “legyőzhetetlen fegyvert” az egyház és az világ ellen támadó Sátánnal szemben.

„A Szent Domonkos által prédikált rózsafüzér az idő multával és az emberek hanyagsága miatt hanyatlásnak indult és csaknem teljesen eltűnt” írja Forli püspöke, Alexander pápai legátus 1476. március 10-én, a Köln-i rózsafüzér-közösség jóváhagyását igazoló levelében. XIII. Leó pápa a Rózsafüzért illetően két tanácsot adott: 1./ – a rózsafüzért lehetőleg többekkel együtt imádkozzuk; 2./ – a rózsafüzért kitartással imádkozzuk.

Ma pedig? Annak a szeretett és nagyra becsült szerzetesrendnek a viseletéről tűnt el, amely rend a történelem során, immár 800 esztendeje minden bajban a Máriás zászló alatt, a magyar néppel, küzdött a hitért, az egyházért, az országért, nemzetért. Történik pedig ez akkor, amikor Európa, és a világ kereszténysége soha nem látott veszélyben van, amikor kézzelfogható a sátáni erő pusztítása, a keresztényüldözés.

Aggodalomra ad tehát okot ez a tény 

Hiszen amikor a Sátán elleni fegyvert teszi le a világ legnépesebb és a nép között az egyik legelismertebb és szeretettebb szerzetesi közösség, felmerül a gyanú… nem maga az ördögi hatalom áll-e a Mária, a Rózsafüzér, és az „Üdvözlégy” tárgyi figyelemfelhívásának tiltása, elhagyása mögött? Hiszen magyarázatot lehet találni bármire. Annak a tiltására, elhagyására azonban, amit a ferencesek 700 évig viseltek korádjukon az egész világon, s amely imafüzér a Szentszék által is bizonyítottan számos csoda és győzelem erőt adó fegyvere volt – nincs magyarázat… nem lehet magyarázat!

Szép és méltó lenne, ha a világon, de legalább Magyarországon és Erdélyben minden ferences alázattal visszakötné derekára a Rózsafüzért, s bátran, büszkén viselné szerzetesi ruháját. Utcán, kolostorban, templomban, társaságban és a szent magányban egyaránt. Mert mint a metrón a ferences nővér… magával a viselettel, a ruhával, az oldalán hordott Rózsafüzérrel is Istent szolgálja és a népnek ad erőt, bizalmat és hitet a szerzetes és a reverendát hordó Isten által meghívott. E példamutatással talán el lehetne érni, hogy a katolikus ember is megemelné kalapját a templom előtt, vagy keresztet vetne.. ahogyan eleink tették.

Mert, amit Szent Domonkos, a Szűz Mária személyes kérésére odaparancsolt a habitusra, azt sem a pápa, sem a minisztergenerális, sem a definitórium, sem a provinciáis vagy a gvárdián nem vétetheti le sehol a világon a barátcsuháról…

Stoffán György

Német diktatúra 2017.

Nadrágban a Vatikánban - hivatalos látogatáson. A kép mindent elmond.... 

Alig hittem a fülemnek. Németországi barátomat hívom telefonon. Hosszan beszélgetünk mindenféle témáról. Főként egyháztörténet, németországi magyarok, Németországban élő kitelepített magyarországi svábok kihalása… stb.. de amikor a jelen történésekről kérdezem, elhallgat. Migránsok, erőszak, gyilkosságok? – hallgat.  Majd kis idő múlva azt mondja… inkább most erről ne beszéljünk... majd ha átjössz személyesen… ezt a témát itt nagyon nem szeretik… majd ha személyesen…  – és megszakad a vonal… 

Skype-on próbálkozom… legnagyobb meglepetésemre kiírja: „ellenőrzés alatt”.

Másik ismerőst próbálok hívni, aki már bátrabb, mert őt legfeljebb kitehetik, hiszen nem állampolgár. Elmondom neki, mit tapasztaltam az imént.

– Ez így van öregem – mondja. – Ezek tiszta hülyék. Nekem a fater mesélte annak idején, hogy mi volt a rákosi korszakban. Na annak ma már a németek örülnének, mert ami itt folyik, az ahhoz képest is diktatúra – folytatja. A szomszédom fia kicsit szereti a "régi világot", és ennek hangot is adott a neten. Valami haverjának a koszos niggerekről írt… elvitték és három hónapot kapott. Szerinted megszereti ezeket odabenn? Te! Itt azon vannak a vezetők, hogy teljesen menjen tönkre az ország és eltűnjenek a németek, de még a nyelv is. Ezt még két éve sem gondoltam… Én is húzok haza innen, mert ez már egy élhetetlen, szar ország. Emlékszel, amikor Stuttgartban, meg Münchenben éjjel is lehetett sétálni, a kutya sem bántott? Amikor tele voltak a bajor kisvendéglők, és a kereszt ott volt minden kocsma valamelyik sarkában a falon? Na, ez ma már nincs… vagy amikor az apáca, rendi ruhában, kis csengettyűs persellyel állt a templom előtt és gyűjtött a szegényeknek. Aki adott, az kapott egy kis kitűzőt Caritas felirattal? Na, ezt felejtsd el! Ez már Afrika és Ázsia keveréke… A minap pofoztak sz…rá ezek a büdös fekák egy apácát… és rendőrök csak akkor mentek oda hozzá, amikor szegény a földön ülve szorongatta a Rózsafüzérét. Vörös, felpuffadt arccal. És az emberek messze kikerülték a helyet is. Milyen nép ez b…. meg? – fakad ki ismerősöm…

–    És te nem félsz, hogy ekkora pofával adod elő ezt telefonon keresztül? – kérdezem.

– Én? Leszarom őket… mondom, hogy hazamegyek. Még a nyarat végigcsinálom, eladom a kocsmát és húzok ebből a rákosistánál szarabb országból. Öregem! Ilyen mocskos világba kellett belevénülnöm… De erről is az a tetves vén k…va tehet… úgy vették meg kilóra a rohadék liberális sorosisták, ahogy elő van írva. Igazi rohadt szemét Stasi-ügynök… – és a vonal megszakad… hiába próbálom visszahívni; – „pillanatnyilag nem kapcsolható”.

Valami eddig nem érzett büszkeség és nyugalom van bennem immár lassan két éve. És egyre erősödik. Hiszen van hazám, van országon, látok a metrón angyalarcú nővéreket, rendi ruhában, akiket senki nem bánt – de Isten irgalmazzon annak, aki megpróbálná. Leülhetek egy kávéházban, bemehetek egy-egy bevásárlóközpontba félelem nélkül, s szabadtéri rendezvényeken is biztonságban érezhetem magam. Haza… saját ország… biztonság… szemben a sokáig irigyelt Nyugattal, amely ma öngyilkosságot követ el, tárt kapukkal fogadja a megszálló csapatokat, s közben azt hazudja önmagának, hogy menekülő szerencsétleneken segít… Pedig, akiknek menekülniük kellene, azok otthon maradtak, várják a szabadulást a pokolból, s közben tizedelik őket a romlott Nyugat és az azt idegen hadakkal elárasztó bankárhatalom pénzén. A menekült hálás, köszönetet mond, alkalmazkodik… ez a pogány had viszont gyilkol, erőszakos, és számára nincs törvény a sajátján kívül, ami a keresztények legyilkolására, Európa megsemmisítésére szólítja fel.

Akik valóságos veszélyben vannak, azok otthon várják Isten irgalmát – a békét. Vagy a halált… mert megtagadni a hitüket soha nem fogják… Őket nem érintette a jólétnek és a szabadosságban a sátáni hatalma… mint a Nyugatot, és mint minket immár harminc esztendeje. Nekünk azért, talán még van lehetőségünk visszalépni az erkölcstelen, liberális, hit nélküli létből a normális, Istenhez forduló életre… Talán mi nem veszünk el, ha látjuk és tapasztaljuk, hová vezet az, amit annyira irigyeltünk évtizedeken át… Damoklész kardjaként függ a fejünk felett a józanság elvesztésével, a lelketlen és lélektelen élet folytatásával járó büntetés, amely lecsapott immár az ostoba, hitetlen és értékeit semmibe vevő Nyugatra. A kereszténységet nem csak állami vezetők, de papok, lelkészek és püspökök is megtagadják, azt hazudva és hirdetve, hogy háborúból menekülők előtt nyissunk kapukat, miközben Kapisztrán Szent János ma is magasra emelné keresztjét és toborozna… Lelkeket és talán hamarosan erős karokat is…

Igen! Van saját hazánk, van saját Kárpát-medencénk, szabadok vagyunk, s nem kell még félnünk a mindent letarolni képes pogánytól, a gyilkostól, a vadembertől, akinek mindegy, ha szamár, ha kecske, ha nő… s akit csak a váci püspök és evangélikus kollégája, no meg a liberál-bolsevik ellenzék érez testvérének, támogatandónak. Normális, magyar, keresztény, saját történelméből tudja mi az, ha százötven évig a pogány uralkodik… Bár, az a török megszállás a most fenyegető rémséghez képest csak enyhe tavaszi szellő a történelemben.

A telefont lehallgatják, a vonalat megszakítják, német liberálisok adják a tanácsokat arra, hol kell robbantani, ölni és erőszakolni… s mindehhez a titkosszolgálatok, és maga a legfőbb állami vezető asszisztál. Apéácát, papot vernek és fenyegetnek, templomok berendezését verik szét, egyházi szertartásokat zavarnak meg. Embereket ölnek halomra vallásuk, keresztény hitük miatt, s nem esik róla szó sehol a nagy sajtóorgánumokban. Nem tud róla senki, ha nem hívja fel a figyelmet e szörnyű gyilkosságsorozatra Böjte Csaba ferences szerzetes és Kocsis Fülöp érsek-metropolita, akik személyesen látogattak az üldözöttekhez, elvívén nekik a reményt, hogy vannak még Európában néhányan, akik figyelnek rájuk, akik lélekben velük vannak, s akik itt sem hagyják el hitüket néhány ócska áruló, szellemi toprongy eszmeisége és vadonatúj elveik miatt.

Ez ma a Nyugat… Svédországtól Ausztriáig… és a nép retteg… de nem hiszi, hogy nincs menekülés, csak a pusztulás lehetséges…

Hit és rend nélkül elvész minden. Sok a tennivalónk tehát mindkét dologban… reményünk azonban van. Nekünk még van! S jövőnk is… ha kérjük, és felismerjük azt, kitől kell kérnünk – és hogyan! Mert egyetlen út van számunkra is: – Isten!

Lehet, hogy ma még sokan értetlenül néznek e sorokra, és ostoba prédikációnak tartják a fent írtakat, de előre szólok: – keserves lesz megtapasztalni, felismerni azt, ami által saját elhatározásból és nem elgondolkodtató felszólításra fordulunk majd Istenhez… amikor már nem lesz más kapaszkodó, amikor a halál ott leselkedik majd a kapualjakban, a házakban, s mindenütt – mint Nyugaton!

Ha jó érzés tudnunk, hogy ma még van hazánk és biztonságunk, mennyivel magasabb rendű és értékű érzés és tudat – hogy van gondviselő, teremtő, irgalmas és megbocsájtó Istenünk, aki szeret… segít, támogat és megment! Ha kérjük…

Stoffán György 

Elnök, aki szétveri Romániát

Mielőtt bárki sértődöttségének adna hangot amiatt, mert oláhnak nevezem az oláhokat, megmagyarázom: – E korábban, időtlen idők óta használt nevüket Andrássy Gyula gróf változtatta meg, hogy egyesítse annak a majdnem nomád, és meglehetősen vegyes nacionálét magának tudó  társadalomnak a nevét, amelyről azt feltételezte, hogy európaivá tud válni, felzárkózik és akarja is e felzárkózást. Ez a szándék részben valósággá is vált, ha az erdélyi román társadalom egy részét vesszük górcső alá. Hiszen Erdélyben volt minta, voltak nemzetek, amelyek ipari, gazdasági, életmódbéli példával szolgáltak, s ezt a példát az erdélyi románság igyekezett is átvenni, eszerint élni, boldogulni. Ők a románok – nézetem szerint. Tőlük nem vitatom el az Andrássy gróf-féle elnevezést. 

Azonban, az a máig primitívségéről nap-mint nap, számot adó politikustársadalom, amely a hegyen túl a Regátban, azaz, az Ó-királyságban él, oláh maradt. Őket nem illeti a román elnevezés, hiszen pontosan olyan buta, primitív és szűklátókörű, mint amilyen volt Andrássy gróf idején. Ráadásul a bukaresti oláh politika, Európa legelmaradottabb, legostobább és leggyűlölködőbb politikája, s persze mindez abból a butaságból és babonás primitívségből eredeztethető, amelyet főként a nagyszakállú ortodox tanácsadók generálnak. Azok, akik ma is úgy űzik az ördögöt, hogy a kliens belehal, s úgy gazdálkodnak, hogy bizony a nép pénzét saját luxuséletükre fordítva használják föl. Igaz, nem olyan régen alaposan bele is buktak ebbe a Szentírásban is megtalálható bűncselekménybe, amely a vámosok és a farizeusok sajátja volt egykor. Ők tehát maradtak oláhok, hiszen semmi európaiság, semmi szeretet, semmi előrelátás, békekeresés nincs bennük. Csak a vak gyűlölet, a tudatlanságból eredő érzéketlenség, és a területi integritás ki tudja kiktől való féltése él bennük, hiszen tudják, hogy 1920-ban valamit elértek, de annak a súlyos és önmagukban éltetett átka „rajtuk és fiaikon”… akkor sem tudnának nyugodtan élni, ha egyedül maradnának a Földön…  

Most erdélyi szász elnökük van. Politikus abból a nációból, amelyről azt tartja a művelt világ, hogy „okos szászt és zöld tehenet ne keress!”. E bajor szólásnak élő és kézzel fogható bizonyítéka maga Klaus Johannis, aki a minap külföldről tiltotta meg a bukaresti oláh politikusoknak, hogy politikai okokból tárgyaljanak a magyarokkal, s a tárgyaláson esetleg felmerülő etnikai feltételeket meg se hallgassák. Johannis ezzel a felszólítással minden bizalmat eljátszott, s magát az oláh európaivá válást tette kockára. Hiszen, az oláh politikusok európaivá válását (és ma már nem a mai Európára gondolok, amikor európaiságról beszélek, hanem a hat évvel ezelőtti Európára… hiszen az oláh politikai a mai európai politikának felel meg!), kifejezetten és egyedül a megszerzett kisebbség megbecsülése, jogaiba való visszahelyezése és önkormányzatának elősegítése biztosíthatja. S mit tesz erre az erdélyi, egykor volt szász kisebbségi elnök? Szembeköpve saját nációját, s szembeköpve mind az oláhokat, mind a románokat… – tilt. Magyarán, visszanyomja az 1920-as nacionalista mocsárba a végre – még ha csak politikai érdekből is, de – felemelkedni, románná válni akaró oláh politikusokat, akik már-már elnyerték volna ezt az elnevezést. 

Johannis tehát egykor volt szász létére, ma Bukarestben a legnagyobb (vagy legbutább) oláh – "megtisztelő" címre tett szert. Hiszen sem szásznak, sem románnak nem lehet nevezni. Inkább mindkét náció legaljasabb ellenségének, hiszen az egyiket elárulta, a másikat ismét csúnyán lejáratta. 

Kitől félnek vajon ezek bukaresti percemberkék? Milyen kár érné őket, ha a magyarokkal és székelyekkel békében próbálnának élni és belátnák végre, hogy az ellenségkeresés a saját életüket mérgezi leginkább. Ők ébrednek rettegve, ők keresik azt, hol lehet újra és még nagyobbat rúgni a magyarságba, a székelységbe, s ők kutatják folyton-folyvást, hogy aznap épp kik akarják elcsatolni tőlük Erdélyt. S ők nem akarják levetni magukról – ott Bukarestben – a különböző jogos, de rájuk nézve nem kifejezetten hízelgő évszázados jelzőket. 

Ha román lennék, inkább azzal igyekeznék foglalkozni, hogy keressem a magyarok szeretetét, szolgáljam a magyarok érdekeit is, és nagy szavak (hazug állítások) helyett valóban törekedjem arra, hogy a román kisebbségi politika legyen irányadó és követendő a világ kisebbségekkel rendelkező országai előtt. Ugyanis az erdélyi román értelmiség is így látná ezt helyesnek. Elege van abból az őket is érintő magatartásból, amelyet Bukarest gyakorol. Mert az erdélyi román értelmiség ott él, és tudja, hogy a székely, a magyar nem marad hálátlan annak, aki segít céljai elérésében, életminősége javításában, alapvető emberi jogainak tiszteletben tartása mellett. A székely és a magyar nem ellensége a románnak, mert a székelyből és a magyarból hiányzik az ostoba és alaptalan gyűlölet, s nem tör mások ellen, legfeljebb, ha arra kerül a sor, védekezik. Ám azt sem jókedvében teszi, hanem védi saját kultúráját, hitét, iskoláit, hagyományait… a létét, az életét. S nem általánosít, ha bántják, ha támadják, hanem megnevezi azt, aki elköveti ellene az embertelenséget, amelyből 1920. óta kijutott neki bőven. Noha a magyar alapított iskolát először az oláh gyermekeknek… de nem is sorolom, mert felhánytorgatásnak tűnnék… az pedig nem illenék hozzánk.

A székely és a magyar Erdélyben és a Partiumban, békében szeretne élni, hiszen nem betelepedett, nem földfoglaló, hanem édesanyja ott hozta a világra, s messzi ősei is e tájon születtek… miért is volna bűnös, ha ragaszkodik ahhoz a nyelvhez, amelyen imádkozni tanították, amelyen megtanulta, hogy minden ember Isten teremtménye, s még az ellenségeit is szeretnie kell, ha magát kereszténynek vallja. 

Mit is ért ebből a bukaresti oláh, s mit ért ebből az az államelnök, amely saját, márkáért eladott népe szenvedéseit is sárba taposva nekitámad egy másik nemzetnek saját országában, a béke és az egymásrautaltság, a szeretet és az egyetértés helyett? Semmit, mert a szász ma a magyarság ellenségeinél képezteti magát, s ott mondják meg neki, hogy hogyan bánjon el a magyarsággal, de nagy pénzért még sajtótájékoztatót is tarthatott Amerikában… „imázsa” jobbítása érdekében. Csak két nagyon lényeges dolgot nem vesz észre a szerencsétlen buta szásza. 

Az egyik, hogy a saját nemzetének árt a legtöbbet azzal, ha nem az egységet és az összetartást keresi, ugyanis Románia egységét és szabadságát nem a magyarok és a székelyek fenyegetik, területi épsége nincs veszélyben… Romániát ma ugyanazok akarják szétverni, mint akik Magyarország ellen áskálódnak. Johannis háborúba sodorja országát… ami nem kis bűnként említtetik a világtörténelemben. Többen, ezért keményen megfizettek. 

A másik, hogy Románia sem lesz képes megvédeni magát az új honfoglalóktól, a pogány hadaktól, akik menekült köntösben hamarosan Johannis mostani tárgyalásainak eredményeképpen a Regátban kezdik majd új életüket. Mert Johannis ma Románia teljes elvesztését szolgálja, s bár néhány ostoba bukaresti politikus nagyhangon hirdeti a régen lejárt történelmi ostobaságát, miszerint Erdélyt nem adják el… Nem veszik észre, hogy Erdélyért ma nem áll sorba senki, hogy megvegye. A magyarok és székelyek pedig nem vásárolni akarnak saját szülőföldjükön, csak zászlóikat tennék ki, nyelvükön szólalnának meg, s iskoláikban taníttatnák Románia jövendőbeli erdélyi magyar értelmiségét, amely soha nem ártott a románságnak. 

Tartok attól, hogy a fentiekből a bukaresti oláh politikusok és a március 15-ét ócsárló részeges hajóskapitány is csupán annyit értenek, mint az eritreai néger, aki értetlenül áll a német bírság előtt, amely azért ítélné el, mert meghágta a német kecskét, s még egy autókipufogót is boldoggá akart tenni… 

Azonban bízom az erdélyi román értelmiségében (és itt nem a Maros megyei főispánra, vagy a vásárhelyi polgármesterre gondolok), amely értelmiség lát, hall és nincs benne primitív gyűlölködés. Csak békevágy és egy szabad, független, sehová sem tartozó, önálló Erdély szívmelengető jövőképe, amelyhez a szászból oláh politikussá változott elnök újabb erőt adott botor tiltásával… 

Stoffán György

Bayer Zsolt és a hímivarsejt = 0:1

Az elmúlt hét jogi eseményei, a sajtóhírek és a közhangulat érdekesen alakultak. Az ember nem tudja valójában, sírjon vagy nevessen azokon a történéseken, amelyeknek ha akarjuk, ha nem, részesei vagyunk. Úgy kezdődött, hogy Bayer kollégánkkal szemben a bíróság döntött és meghatározta a trágárság jogi normáit. Eszerint az egyik minősítés megengedett Vonával kapcsolatban, a másik nem. Bár a szabad véleménynyilvánítás jogát még nem vette el a taláros testület, így ezután már a jogi egyetemeken is „g…nek” lehet – mert az elfogadott – nevezni azt az előadót, aki a kollokviumról páros lábbal rúgja ki a jövő fogadott vagy fogadatlan taláros pró(vo)kátorait, a nyelvészkedő bírójelölteket.  

Régen a jog és törvény a korcsmai káromkodást vagy az utcán hangosan kimondott illetlenséget is szigorúan büntette és nem kellett bírósági tárgyaláson nyelvészkednie a mindentudó és mindenhez értő, kötelezően tisztelni parancsolt talárosoknak. Mert ugyebár a káromkodás, a trágárság mindenféleképpen büntethető és büntetni rendelt megnyilvánulás volt. Sőt! A székely falutörvények némelyike azt is tiltotta, hogy marhának vagy baromnak neveztessék ama állat, amelynek a becsületes magyar elnevezése volt az inkriminált szó. Ha pedig említtetni volt elkerülhetetlen e szóval valamely oknál fogva az illető állat a falutanácsban, akkor a szónok, a szó kimondása előtt mea culpázni volt kénytelen a tanács jelenlévő tagjai bocsánatáért. Mindszenty József esztergomi érsekünk, korábbi állomáshelyén, zalaegerszegi plébánosként a paraszt szót tiltotta be használni, ugyanis igen sokan e megnevezést trágár kifejezéssé degradálták. Igaz, érsekünk a himnuszt sem engedte a templomban énekelni, mert a benne lévő „megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt” sor túlzottan világi, és Istennel szembehelyezkedő volt. Van benne valami… ám a nép nem így ítélte meg, ezért a tilalom rövid életűnek bizonyult. E tiltások és bár logikus, de szokatlan plébánosi rendeletek miatt nevezte el a város Mindszentyt „Zalai Lámának”…

No de! A mai kor értékítélete más. És nem a reakciók felett kimondott szentenciával kellene kezdenie a nagyméltóságú talárosoknak a rendcsinálást és a megfélemlítést, hanem annak a körülménynek a megszüntetésével, amely miatt tanult és nagyra becsült kollégámból néha ki-kicsap a teljesen jogos undor a hazaárulókkal, a takonygerincűekkel, a szarkupacokkal – bocsánat a g....kel – szemben. Én magam utálom ez utóbbi, mára jelzőként alkalmazott szót leírni is, ám a bíró másféle gyermekszobában nőtt fel, s neki a szarkupac nem oly elfogadható, mint annak népiesen durva megnevezése, amelyből sajnálatosan ő maga is lett. 

(Ez a „durvaság” az elkövetett cselekmények egyenesen arányos következménye, jelzője, hiszen hülyén hangzanék egy magyar írótól, ha Vonára azt mondaná, fölöttébb megkérdőjelezhető erkölcsiségű politizálását látva, hogy „kis csacsi” vagy „kis huncut”… (Bár ez utóbbinak javaslom eredeti jelentését megismerni. Ama értelemben ugyanis már közelít Vona egyéniségéhez).

Tehát levonva a nagyméltóságú taláros erkölcsi konzekvenciáit, arra a következtetésre jutunk, hogy a magyar jog valami sáros posványkeverékké degradálódott, amelyben a hazaárulás, a gerinctelenség megengedett, az erkölcs, az emberi tartás, a magyar nyelv ismerete viszont nyomokban sem található immár. Csak irigyleni tudom a régi erdélyi falutörvények korát, amelyben a hazaárulót pallossal, az efféle nyelvészkedő bírót pedig minimum pellengérrel fizetnék ki.

A másik jogi ügyről nem beszélnék részletesen, hiszen van az a harminc ezüst, amiért a nemzete és a hazája ellen vállal ügyet egy fiskális. Igaz, ez nem a nemzet és a haza szégyene.

Végül rövidke gondolataimnak utolsójaként e cikkben hadd említsem meg azt a jelenséget, amely valaminek az okozata és nem oka. Valaki valamiért felkészíteni szándékozik a polgárokat. Felkészíteni arra, hogy ősztől ilyen-olyan államellenes, kormánydöntő, forradalmaskodó cirkuszt készít elő néhány elmebeteg szarházi – ha szabad effélét mondanom rájuk a fentebb említett bírói döntés után, amely vagy a szart vagy a kupacot – ez nem derült ki – elvetette nagy ívű ítéletében. Tehát eme ondósejtek vagy hím ivarsejtek – ahogy a Tisztelt Bíróságnak jobban tetszik –, vért akarnak, akasztani akarnak, középületeket kívánnak megszállni stb… És erről szól a riadalmat keltő bal-, és jobboldali sajtó. Noha arról kellene szólnia, hogy a titkosszolgálat leleplezett egy ilyen-olyan kormány és egyéb-ellenes szervezkedést, amelynek vezetőit állambiztonsági okokból letartóztatták és bűnvádi eljárást indítottak ellenük, tekintve, hogy a hazaárulás ténye is fellelhető az ügyben. De nem! Nálunk ez nem divat, mert demokrácia van. Pedig rendet tartani ebben a háborús helyzetben csak a törvények betartása mellett illetve azok által lehet. Így, hogy felkészítjük a lakosságot, hogy cca. tízezer ember hepajozni akar és erre felkészítő táborokat szerveznek… na, így nem!  

A héten tehát Bayer kollégát megbüntette a bíróság, eltörölte egy terrorista szabadságvesztését, de egyetlen ügyésznek sem jutott eszébe, hogy hivatalból eljárást kellene indítani néhány soros Lenin-fiú ellen, akik miatt még az is előfordulhat, hogy emberek halnak meg… ősszel. Nem, erre csak felkészít a sajtó.

Már csak egy kérdésem van… nem… kettő. Mi van a „h.feri” és hitvese bűncselekményével, és a 167 milliárdos Demszky-s Metro-sikkasztásos bűnügyekkel? Mindenki efféle hímivarsejt szabadon grasszál… Miközben az erre adott írói jelzőt büntetik… Netén ezek a bűncselekmények is a „mit szabad káromkodni és mit nem” kategóriájú erkölcsi magaslatok alapján ítéltetnek meg?  Ugyanis ha igen, akkor teljesen fölösleges és igen drága mulatság fenntartani egy ekkora hatalmi ágat… és a hozzátartozó egyetemeket.

A régi falubírók a falutörvények alapján az ország erkölcsi normáit évszázadokig jól irányították, fenntartották, felügyelték. Ma, az ember a történéseket látva csak egy dolgon mereng… sírjon-e vagy nevessen… mert valamilyen reakciót mindenkiből kivált ez a nagybecsű, de már csak kötelezően, és nem őszintén tisztelt törvénykezés… A társadalom erkölcsi szintje pedig már valahol a bányászbéka segge alatt van… hiszen a jogalkalmazás, bírói döntések a társadalomban erkölcsi mércét jelentenek. 

Ám mit várhatunk ma már, amikor a világ és benne Európa nem más, mint egy hatalmas nagy liberális szarkupac!

Stoffán György

Primitív oláh háború – Marosvásárhelyen

Olyan a mai Románia, mint egy internetes játék. Nemlétező világ, nemlétező szereplői egy nemlétező ellenséggel szemben hadakoznak. Mondhatnánk egyszerűen, hogy reménytelenül hülyék, de ez illetlenség. Meg aztán általánosítani sem szabad, hiszen bizonyára van az országban negyven-ötven értelmes is közöttük, akik látják, tudják, hogy sem Erdélyben, sem Magyarországon nem törekszik senki arra, hogy hatmillió oláht "visszacsatoljon" Magyarországhoz. Maradjunk e tény okán tehát, őket minősítve, a „mélyprimitív” jelzőnél. Hiszen ebbe mindaz belefér, amit az oláh művelt az elmúlt két évszázad alatt, kezdve Avram Jankuval – ... hogy  ne lapozzunk hátrább a székely-magyar történelem, vérszomjas oláhok által kiontott, magyar vértől tocsogó könyvében. 

(Jelzem: a sokévszázados oláh elnevezést Andrássy gróf változtatta román-ra, mintegy összefogalaló néven említve a hazánkban, Havaselvén és Moldvában élő, de oláhul beszélő  sokféle nemzetiséget.)

S nem is igazán politikai, mint inkább politikai köntösbe bújtatott vallási háborúság ez ma már, de így is végtelenül primitív. Vagy így, még primitívebb!? Hiszen ebben az ortodox háborúban verték ki Sütő András szemét is, de ennek a román ortodox, magyar és katolikus-ellenességnek az eredménye az az aljas eljárás, amit az oláhoktól ugyan megszoktunk, mégis mindig felbosszant egy-egy újabb és újabb ocsmánykodásuk (a szó eredete=oszmánkodás, azaz a muszlim hiteltelenség – a szerk.). E pillanatban a vásárhelyi iskola-ügy. Szinte mérget lehetett volna venni arra, már az iskola megnyitásakor, hogy Erdély fővárosában, Marosvásárhelyen körülbelül annyi esélye van egy magyar katolikus iskolának, mint Szálasi Ferencnek a Népbíróság előtt. Semmi!

A marosvásárhelyi Római Katolikus iskola ellehetetlenítését elsősorban a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalhoz tartozó Iskolákért felelős Igazgatóság, a Maros megyei Tanfelügyelőség, a Maros megyei Korrupciós Ügyészség intézkedései okozták. 2017 folyamán, a marosvásárhelyi Helyi Tanács három alkalommal is, tanácsi határozatokkal megpróbálta kijavítani azt az adminisztrációs hibát, ami alapján ezek a szervek azt állítják, hogy törvénytelenül volt létrehozva, illetve törvénytelenül működik az iskola. Minden Tanácsi határozatra, minden szülői beadványra az a válaszuk, hogy az iskola törvénytelenül volt létrehozva, ami szerintük azt is maga után vonja, hogy az iskolát nem lehet működtetni.

Persze az iskola körül semmilyen korrupció vagy törvénytelenség nem volt, ám ez az oláh főhatalom számára korántsem jelent problémát. Ők – akárcsak a mi Rosenfeld-Rákosi Mátyásunk – profi koncepciós-perkidolgozó csapattal rendelkeznek, és nem jelent akadályt az sem, ha emberek életét, egzisztenciáját teszik is tönkre a „Romania mare” szent célja érdekében. Persze „marább” – azaz nagyobb –  már úgysem lesz, de amit eddig összeloptak, az jó ha megmarad – gondolják, és így indokoltnak és megalapozottnak is látják azonnal minden aljasságukat, hazugságukat, tolvajságukat és korrupt viselkedésüket. Hiszen ősi dák nemzetük megköveteli tőlük az efféle „hazafias elkötelezettséget”.

A marosvásárhelyi városvezetés különösen „hazafias”, hiszen primitívségben példát mutatnak az egész országnak… Az iskola-ügyben is olyan mély-primitív és merev álláspontot képviselnek ortodox papjaik sugallatára, amelyen aligha lehet józanésszel megoldást találni, hiszen a polgármesteri hivatalból olyan hangok „szűrődnek ki”, hogy „jöhet ide a római pápa is, ha akar, de itt akkor sem lesz magyar, katolikus iskola”. Mindez persze arra replika, hogy Pünkösd előtt ott járt a bukaresti nuncius, és hiába kedveskedett az oláhok előtt azzal, hogy „nem érti a magyarokat, miért nem olvadtak már be addig”… – a sötét szellemiségű és genetikailag csökkent értelmi képességű tanügyi-és városi vezetést nem tudta meggyőzni…

Az említett találkozót egyeztetések előzték meg Bukarestben, de a Nuncius Úr tárgyalt az ügyben Románia Külügyminiszterével, a Tanügyminiszterrel, s egész paksaméta iratcsomót áttanulmányozott. Ő ajánlotta fel, hogy Marosvásárhelyen személyesen próbál eljárni és kérte, hogy az iskola-ügy magyar érintettjei szervezzék meg a találkozást a helyi hatóságok képviselőivel. Marosvásárhely azonban tipikusan oláhok vezette város. Itt a hatóságok a törvényt nem az emberek javára, hanem az emberek – főként a magyar emberek – megsemmisítésére, jogaik megszüntetésére használják…

Itt az ígéreteket másnap letagadják, itt az elhangzott, de még a leírt szónak sincs semmi jelentősége. Ezt azonban csak azok értik, akik itt élnek. A Nuncius Úr támogatása, közbenjárása sem elegendő. A beolvadással kapcsolatos viccesnek szánt, de az oláhok alacsony szellemi képességei okán véresen komolyra sikeredett ostoba megjegyzése pedig a magyarok reményeit és bizalmát alaposan lerombolta. A Nuncius Úr a következő – számomra a magyarok melletti elkötelezettség tekintetében nem egyértelmű – levelet juttatta el tárgyalásai után a Maros megyei főispánnak:

„Tisztelt LUCIAN GOGA Úr

Főispán

Maros megye Főispáni Hivatal

Marosvásárhely

Gyulafehérvár, 2017. június 2. N. 1212/VIII.28 

Főispán Úr!

A marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceummal kapcsolatos, az Intézmények Képviselőivel tartott május 31-i találkozás pozitív eredményeinek minél könnyebben való megvalósítása, illetve a félreértések elkerülése végett megengedem magamnak, hogy tájékoztatás céljából, elküldjem az érintett és illetékes iskolai Hatóságok, illetve a többi Hatóság számára, jelen levelem egy-egy másolatát, amely az egyeztetett megoldás összesítését tartalmazza.

Elsősorban meg szeretném köszönni, azt az átfogó megoldási javaslatot, amelyet a fent említett Líceum jogilag hibás születésének a „törvényes meggyógyítási” folyamatára tett annak érdekében, hogy tisztázódjon a líceum jogi személyisége, illetve megmaradhasson az iskolahálózatban.

Másodsorban meg szeretném köszönni, hogy jóváhagyta az általam felvetett javaslatot, miszerint a gyerekek javát szükséges elsősorban szolgálni, folyamatosan biztosítva számukra a tanulási lehetőséget, a Római Katolikus Státusz Alapítvány tulajdonában levő épület termeiben és hatálytalanítani szükséges azt a határozatot, amely megtiltja az új diákok beiratkozását a 2017-2018-as iskolai tanévbe. Elbűvölve a román állami hatóságok tisztánlátásától, különösképpen hálás vagyok a helyi és regionális hatóságoknak, a találkozón tanúsított jóindulatáért, ebből az alkalomból ismételten biztosítom hatalmas elismerésemről.

 

Miguel Maury Buendia

Románia és Moldova Köztársaság

Apostoli Nunciusa”

Nem reménykedem abban, hogy lesz Romániában egyetlen olyan hivatalos személy, aki zökkenőmentesen elintézi az ősi marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügyét. S nincs is kihez fordulni, mert Európában megszűnt a jog, a tisztánlátás és a rend. Mindent a liberális korrupció határoz meg, ami ab ovo kizárja az emberség, az emberiesség, a józanság, az értéklevűség és a jog érvényesítésének legalapvetőbb feltételeit is. Az oláh primitívség és esztelen nacionalizmus pedig hasonlóképpen működik, mint a liberális káosz. Ezért velük sem lehet megértetni, hogy nekünk nincsenek rossz szándékaink, mi csak magyarok vagyunk… akik nyelvünkhöz és kultúránkhoz ragaszkodunk. Iskolánkhoz, templomunkhoz, hagyományainkhoz és múltunkhoz, hogy jövőnk is legyen… A Nuncius Úr talán Somlyó után már kezdi érteni… 

Az oláhok azonban – úgy tűnik –, önsanyargató módon soha nem értik meg a józanész szavát… s tovább hadakoznak a nemlétező magyar- székely ellenséggel szemben. Pedig az ortodoxoknak is az a Jézusuk, mint nekünk, s tőlük is épp úgy megköveteli Jézus a parancsok megtartását… az emberiességet, a szeretetet, mint tőlünk. S mert ezt a vásárhelyi gyalázatot is az országot irányító ortodox papok maffiája generálja, akárcsak az 1990-es véres márciust, jó lenne őket is figyelmeztetni e nem elbagatellizálható tényre: Jézus nekik is szól…

Stoffán György

Nem publikus diplomáciai támadás a székelység ellen

A szászok már beolvadtak.... mint azt Nicolae Ioan vagy Klaus Johannis(?) román elnök bizonyítja...

Amikor meghallottam, hogy a bukaresti nuncius celebrálja idén a somlyói nyeregben az egyetemes magyar nemzet 450. Fogadalmi Búcsúját, eleve rosszat sejtettem. Hiszen nunciusnak (Vatikán állam képviselőjének) nem olyan embert választanak, aki az uralkodó szellemi irányvonalával nem ért egyet. Ha pedig ez esetben egyetért, akkor mi magyarok, sem ott a Somlyó hegyén, sem másutt a világban nem számíthatunk túlzott szimpátiára, hiszen a mostani vatikáni politika nem egyezik meg XII. Pius, magyarokat szerető és Európa kereszténységét óvó politikájával.  A nemzetet védő és a pogányok ellen folyó magyar harc, a Vatikánban nem számít erénynek, annál inkább a bűn kategóriájába sorolt ellenkezésként értékelik. Talán ennek is tudható, hogy nem a magyarországi magyarok, hanem általában a magyarok ellen látszik politizálni a szentszéki adminisztráció.

Sejtésem ebben az esetben sem hagyott cserben. Miguel Maury Buendía, a bukaresti pápai nuncius nem sokat teketóriázott, hanem már a fogadalmi búcsú előtt néhány nappal kimutatta foga fehérjét, de nem ám ama széles mosolya közben, amit a magyar tömegeknek Csíksomlyón színészkedett, hanem mint egy vipera, Marosvásárhelyen, nem nyilvánosan, a románok előtt. Kolléganőm és írótársam így fogalmazta meg: „(…) az idei Szentáldozatot az a Miguel Maury Buendía, a Vatikán bukaresti nagykövete, Románia apostoli nunciusa mutatta be, aki pár nappal korábban Marosvásárhelyen éppen a Romániában élő magyarok ellen beszélt – persze nem nyilvánosan és nem is akárhogyan. A nuncius úr nem érti, miért ellenkeznek a magyarok és miért nem olvadnak már végre be a románságba, hiszen száz évük volt minderre.” – írja cikkében Zana Diána, Csíksomlyói élményét vetve papírra.

Nos, a nuncius véleménye súlyos problémára enged következtetni. A mindig hűséges katolikus székely-magyar nemzet a továbbiakban nem számíthat a Vatikán támogatására, mint reményei sem lehetnek arra nézve, hogy megmaradásuk ügyét – mint XII. Pius – a pápa szolgálná. Ez pedig szomorú. Nem drámai, nem tragikus, hiszen a Szentlélek kegyelmét nem lehet felülírni holmi földi és Isten ellen való célok megvalósítása érdekében sem… Csak szomorú. Mert a Szentszék kezében vannak a püspöki kinevezések, s nincs egy székely-magyar grémium, amely saját jogon magáénak tudhatná az invesztitúra jogát. A reformátusoknál a gyülekezet választja a papot, míg a katolikus egyházban a pápa joga a püspöki kinevezés… és ez gyászos lehet Jakubinyi érsek úr 75. évének betöltése és ezzel a kötelező visszavonulás, lemondás után az erdélyi magyarságra nézve – ha a magyarsággal nem szimpatizáló, azt beolvasztani akaró vatikáni adminisztráció nem változik.

A magyar író zavarban van, hiszen katolikusként kötelessége volna a Vatikán, a pápa támogatása, s eszébe sem juthatna, hogy bírálja Péter utódát… Ám ma, a Vatikán, az idézett nunciusi vélemény szerint, a kisebbségeket beolvasztani akaró céllal politizál. Nem lehet arra hivatkozni ez esetben, hogy egyéni vélemény volt, hiszen a nuncius minden megszólalásával a Szentszéket képviseli. Magánvélemény a diplomata részéről nem megengedhető, s ez esetben elképzelhetetlen is.

Mit tehetünk?

Szent László emlékév lévén, a nagy király jó példájához fordulhatunk. Épp a mai bajokra ad megoldási lehetőséget nemzetünk számára, a magyar főpapság, a magyar állami vezetők és az erdélyi magyar pártok, civilszervezetek számára – határok nélkül! 

László királyunkkal szemben VII. Gergely pápa szerint a magyar királyság a pápától eredt, így hűbéresi fogadalmat követelt, amelyre a szent király nem volt hajlandó. Végül a Magyar Királyság és a Vatikán közötti elmérgesedett ellentétekben Szent László vívta ki a győzelmet, s ez a győzelem évszázadokra meghatározta a két állam közötti viszonyt.

Ha ma nem teszünk semmit, ha nem védjük meg a szentszéki politika tévhiteivel vagy rosszakaratú tanácsadóival szemben a Kárpát-medencei magyar katolicizmust, akkor a lehető legrosszabbat tesszük a krisztusi Egyház ellen. A nép elfordul, mert azt látja, hogy egyházi vezetői elárulták. Ez pedig nem megengedhető, s ezért világosan és nyíltan kell végre a problémákat felvetni úgy itthon, a Kárpát-medencében, mint az állami és egyházi külpolitika terén. Nem lehet azzal a botor és önérdeket szolgáló magyarázattal élni, hogy majd „odafentről” elintézik… A „segíts magadon, Isten is megsegít” elv itt is érvényes. Hiszen nem dogmatikai problémáink vannak, nem hitbéli ellentétekkel küzd a magyarság a pápai állammal, hanem éles politikai, nemzetpolitikai kérdésekben kell saját érdekeinket megvédeni egy liberális politikai szemléletű jezsuitával és tanácsadóival szemben.

Ebben pedig egységesen kell fellépnie minden magyar katolikus főpapnak, még akkor is, ha ez az egyházi „ranglétrán” elért egzisztenciájukat veszélyeztetheti. Ha nem lesz magyar nép az erdélyi magyar katolikus templomokban, az súlyos következményekkel jár az anyaország katolikus egyházra nézve is. Fel kell hát ébredni és szép szavak helyett komoly és előrelátó nemzetpolitikát kell folytatnia annak az egyháznak, amely a történelem során kereszténység-, és nemzetmegtartó erőként volt jelen, és mint ilyen szolgálja ma is Európát és Mária, az Istenanya, a magyarok Királynője országát. Mint ilyen, áll útjában a napjainkban látható liberális egyházi politikának. Ha ezzel magyar katolikus főpap egyetért, az saját egyháza halálos ítéletét írja alá.

Nagyon jó lenne tehát a Kárpát-medencei magyar főpapok közötti komoly párbeszédet megkezdeni, s nem beengedni Esztergom és Gyulafehérvár falai közé a liberalizmus nemzetpusztító ördögét. Fontos volna, az is, hogy a keresztény nép tudjon minden vatikáni politikai ellenszélről, hogy felkészülhessen, és kitartásával papjainak erőt adhasson erre az ideiglenes szellemi, és sajnos megmaradásunkat is súlyosan veszélyeztető liberális csetepatéra. Ami Casarolinak VI. Pál alatt nem sikerült, az nem sikerülhet a mai Vatikáni politikai vezetésnek sem. Igaz, abban az időben még éltek nagyjaink: Márton Áron és Mindszenty bíboros… akiknek boldoggá avatása ki tudja milyen okból… igen sokat várat magára.

A magyar írónak nem feladata, hogy bírálja a Szentszéket, a pápát… azonban Istentől rárótt szent kötelessége védeni a keresztény magyar nemzetet, annak megmaradását, s fellépni az igazságtalanságok, a vádaskodások és mindazon dolgok ellen, ami veszélyezteti magát a magyar és katolikus létet. Jöjjenek e veszélyek bármely irányból. Könnyen megkapja az író – ha szót emel –, a legsötétebb vádakat… még azoktól is olykor, akiket véd, akik érdekében szól, vagy akiket felszólít a politikai, nemzetmentő, nemzeti érdekeinket megvédő cselekvésre. Ám, ahogy Angelo Rotta és XII. Pius védte az üldözötteket, ma az egyházi vezetésnek épp olyan erővel és energiával, bölcsességgel és határozottsággal kell megvédenie a 100. esztendeje folyamatosan üldözött, megkínzott, megtizedelt s máig megalázott, szétszabdalt magyar nemzetet. Azaz, önmagát!

Bízom abban, hogy a jelen helyzetben, és a tények alapján minden értelmes ember, hívő, pap, püspök és szerzetes megérti és átéli azt a veszélyt, amit Miguel Maury Buendía nuncius úrnak, a Vatikán véleményét sugalló, a Vatikán képviseletében kimondott megállapítása rejt. Mert amikor arra hivatkoznak, hogy majd a +Szentlélek+ elrendezi a dolgokat, akkor az is elképzelhető, hogy épp rajtuk keresztül akarja rendezni nemzetünk és a Szentszék ügyét… Éppen úgy, ahogy Szent II. János Pál által tette még ismertebbé Fatimát…

Azonban, bízom valami másban is: – Talán a félretájékoztatott spanyol diplomata belátja, hogy nem csak egy marosvásárhelyi magyar katolikus iskola tanárai, diákjai és a magyar szülők nem akartak beolvadni úgy kétszázan a múlt évszázad alatt, hanem az a félmilliós tömeg is ragaszkodik magyar és katolikus létéhez, aki a somlyói nyeregben a Fogadalmi Búcsún megjelent… Beolvadni pedig? Majd ha a baszkok, a dél-tiroliak vagy a Provance-i occitánok… – engedelmével Monsignore Buendía…

Stoffán György 

P.s.: A cikk megjelenését követő napon a következő levélváltás voltam kénytelen folytatni főtosztelendő Dravas Kozma Józseffel, Csíkszereda plbánosával a Facebook idővonalamon: 

József Darvas-Kozma Kedves György! Írása félretájékoztatás. A székelység ellen nincs Vatikáni támadás. Sőt a nuncius, akivel volt szerencsém találkozni a somlyói búcsún, ismeri a székelyeket. Kiáll mellettünk. M-ország első számú embere, a nagykövet úr, N. Zs., és másokat megkérdezheti.

Tetszik

· Válasz ·

1

· 2 órája

Stoffán György Főtisztelendő Atya! A kijelentés, amely számunkra nem lehet közömbös, elhangzott. Akitől pedig az értesülés származik, nem venném a bátorságot, hogy őt hazugnak tituláljam. Az én feladatom az, hogy ha a nemzetemet és a magyar katolikusságot a Kárpát-medencében bármely hatalom vagy egyházi, politikai erő veszélyezteti, azt megírjam, s teszem ezt immár 35 esztendeje egzisztenciámat is feláldozva, de azt nem megbánva, többek között a székely nemzet megmaradásért.... A nemzetet veszélyzetető kategóriába tartozik, ha egy pápai nuncius a román tárgyalófélnek Marosvásárhelyen arról beszél, hogy nem érti, hogy a magyarok miért nem olvadtak már be, hiszen volt rá száz évük... Ugyanis a nunciusnak nem lehet magánvéleménye egy efféle komoly tárgyalás során, kivált, ha állítólag a magyarok érdekeit védte... bár semmit nem tudott az ügyben lépni. Tehát: - az én feladatom, hogy felhívjam a figyelmet miután meggyőződtem az elhangzottak valósságáról. És ez esteben is meggyőződtem! A nuncius dolga pedig az, hogy ne beszéljen sem előttünk, sem a hátunk mögött nem félreérthető, de egyértelmű dolgokat, amelyek ártanak a biztonságérzetünknek, és a magyarság - a székelység Vatikánba vetett bizalmának! Tudom, hogy a mundér becsülete Önnek szent, a nemzettel azonban senki, még a pápai nuncius sem játszhat, s nem mondhat ilyen botorságot, mert az sértő, bosszantó és mert nem nyilvánosan, és a román tárgylófélnek mondta, akár titkolt politikai irány is lehet. Az pedig megengedhetetlen egy dipolomata részéről, ha egyéni vélemény! Ha a küldő ország véleménye, akkor annál drámaibb! Tessék tisztázni a nunciussal ezt a kijelentését, nem pedig az írót felelősségre vonni,nyilvánosan - s pap létére - rágalmazni valakit félretájékoztatással! Mert az író a ténynek megfeleően az igazságot írta le, bármilyen kellemetlen az egyeseknek! Reverendában is ki kell állni  a nemzetért, amely kiállásra Ön ékes példa volt eddig is! Kérem legyen ezután is az, mégha olykor kényes ügyben kell is annak lennie!